Ez bemutatkozó cikkünk 5. része. Javasoljuk, hogy sorban olvassa el őket.
A második intifáda végére a kiábrándultság és a tehetetlenség általános légköre uralta a palesztin társadalmat. Az intifádának nem sikerült elérnie a remélt hasznot, és az izraeli irányítás Palesztina egyre nagyobb területein csak megszilárdult. A Palesztin Hatóság által építettek nagy része romokban hevert, és ezzel együtt az oslói egyezmények és a kétállami megoldás általános támogatottsága is megcsappant.
2006-ban parlamenti választásokra került sor, amelyek eredményeként a Hamász többségbe került, legyőzve Fatehet, a riválisát, a PFSZ és a Palesztin Hatóság hagyományos vezetőjét. A győzelem nyomán a palesztinok óriási nyomásnak voltak kitéve a nemzetközi közösség és Izrael részéről, mivel sokan azt állították, hogy a Hamasz „terrorista szervezet”. E nyomás ellensúlyozására a Fateh és a Hamász egységkormányt alakított. Sajnos ez a kormány végül összeomlana a külső nyomástól, valamint a taktikával, vízióval és ideológiával kapcsolatos belső harcoktól. Ez abban csúcsosodik ki, hogy a Hamász katonai akciót indít a Gázai övezetben, és átveszi az irányítást a Fateh által uralt kormányzati szervektől és biztonsági erőktől.
Gaza
Izrael még a második intifáda előtt keményen dolgozott azon, hogy elvágja a Gázai övezetet Palesztina többi részétől. Ciszjordánia és Gáza között az 1990-es évek óta mindig nehéz volt utazni, ma már gyakorlatilag lehetetlen a nagyközönség számára. Ezt tovább elmérgesítette az Izrael által végrehajtott katonai ostrom, miután a Hamász 2007-ben átvette az övezetet. A Palesztin Hatóság megalakulása óta először Ciszjordánia és a Gázai övezet politikailag ismét elválik egymástól.
A Gázai övezetet minden szándék ellenére gettóvá változtatták, és Izrael a legtöbb oldalról ostromolja. Egyiptom segít fenntartani ezt az ostromot a maga oldaláról. Gáza brutális támadásokon és háborúkon ment keresztül lakossága ellen különféle izraeli ürügyek miatt, mint például a 2008-as és 2014-es háború, amelyben palesztinok ezrei, köztük több száz gyermek haltak meg. Emiatt Gáza kényelmes tesztterep lett az izraeli fegyvergyártók számára, akik felszerelésüket „csatában tesztelt”-ként hirdetik.
Ahogy az előző cikkekben is említettük, a Gázai övezet egy kis tengerparti enklávé, amelyet főként a menekültek veszélyeztettek, amelyeket Izrael etnikailag megtisztított falvaikból a Nakba idején. Mint ilyen, nem képes eltartani egy ekkora lakosságot, és számos jelentés szerint, köztük egy ENSZ-jelentés is, az élhetetlenség felé billeg. A víztartó rétegek fokozatosan megmérgeződnek, és polgári infrastruktúráját gyakran megsemmisítik izraeli ágyúzások és bombázások.
A közelmúltban a gázai menekültek a visszatérés nagy menetelésébe szerveződtek, melynek során tízezrek tüntettek békésen az ostromlott sáv szélein azzal a céllal, hogy véget vessenek az ostromnak, és joguk legyen visszatérni otthonaikba. Ezt a felvonulást erősen démonizálták, az izraeliek azt állították, hogy a Hamász által gyártott „lázadásokról” van szó, a résztvevőket pedig „terroristáknak” bélyegezték, és izraeli mesterlövészek kíméletlenül lelőtték, annak ellenére, hogy nem jelentenek rájuk veszélyt. Ennek ékes példája volt Razan Al-Najjar palesztin orvos meggyilkolása, akit a tüntetőknek nyújtott segítségnyújtás közben lecsaptak le. Izrael még orvosolt felvételeket is közzétett, hogy megkísérelje fenyegetésnek festeni, de ez azonnal visszaütött, mivel nyilvánvalóvá vált, hogy manipulálták [Itt olvashat bővebben]. Csaknem 200 palesztin vesztette életét, több ezren megsebesültek és megnyomorítottak egy életre.
A Gázai övezetben a helyzet tovább romlik, a szegénység, a Covid-19 és egyéb körülmények az összeomlás szélére sodorták, és a végét nem látni.
Ciszjordánia
A Palesztin Hatóság eszközei nagy részének megsemmisülését és a Gázai övezet Hamász általi birtokba vételét követően súlyos legitimációs válság közepén találta magát. Oslo romokban hevert, és a folyamat újraélesztésére tett kísérletek sikertelenek maradnak. Eközben az emberek nyugtalanabbakká és szkeptikussá váltak a palesztin vezetés és a társadalomban betöltött szerepük iránt. Tehát a Palesztin Hatóság azt tette, amit bármely más arab rezsim tenne a helyében; a nézeteltérések visszaszorítása, valamint biztonsági erői átstrukturálása és megerősítése.
Ennek érdekében bőséges támogatást kapna, különösen az Egyesült Államoktól. MINKET. Keith Dayton tábornok felügyelné azt, amit hivatalosan „a biztonsági szektor reformjának” neveztek. Ez alapvetően a palesztin biztonsági és hírszerző tisztek új generációjának kiképzését jelentette, akik hevesen lojálisak a Hatóság vezetéséhez. Ez a „reform” a biztonsági szektor és költségvetésének fellendülését jelentette. Ez együtt járna Jasszer Arafat régi mecénási hálózatainak felbomlásával, és újak létrehozásával az Arafat utáni vezetés iránti hűséggel.
A Palesztin Hatóság új taktikája az államépítés felé tolódott el, abban a reményben, hogy ha képesek bizonyulni hatékony intézmények felépítésére, a világ „méltónak” tartja őket egy államra. Lassan, de biztosan az olyan dolgok, mint az ellenállás és a visszatérés joga fokozatosan kikerülnek a palesztin vezetés nyelvezetéből, és a palesztin forradalom felszabadító mozgalomból az autonómia törekvésévé vált. Nem csak ez, hanem a biztonsági szektor „reformjai” között szerepelt egy biztonsági koordinációs program Izraellel, vagyis a Palesztin Hatóság alapvetően a megszállás alvállalkozója lesz.
Mindezek ellenére a Palesztin Hatóságnak soha nem volt igazi „hatósága” kezdetben, és ez szándékos volt. Ez egy tisztán adminisztratív egység, amelyet azért hoztak létre, hogy kezelje az oktatás, az egészségügy és egyéb terhek „piszkos munkáját”, amelyekért általában a megszálló hatalom felelős, miközben semmiféle politikai vonatkozásban nincs szuverenitása vagy döntése. Ez természetesen Izrael kezében marad. Például a Palesztin Hatóság még azt sem tudja meghatározni, hogy ki a palesztin állampolgár. A palesztinok állampolgársági nyilvántartása Izrael ellenőrzése alatt áll. Ez azt jelenti, hogy ha egy palesztin egy nem palesztinhoz megy feleségül, házastársa soha nem kaphatja meg a palesztin állampolgárságot, mivel Izrael demográfiai megszállottsága nem tenné lehetővé a palesztin lakosság számának megelőzhető növekedését. Még Abbásznak is egyeztetnie kell az izraeli hadsereggel, hogy felkereshessen más palesztin városokat, egy olyan „ország” városait, amelynek állítólag elnöke.
A világ, különösen külföldi segélyei révén, hatékonyan támogatta a palesztin megszállást, és felmentette Izraelt számos felelőssége alól, miközben minden előnyét megtartotta.
Annak ellenére, hogy ezeket a Palesztin Hatóság változásait dicsérték az IMF és más nemzetközi szervezetek, amelyek közül sokan készen álltak az államiságra, ez nem tántorította el Izraelt, akit soha nem érdekelt egy igazi palesztin állam. Ez arra késztette a Palesztin Hatóságot, hogy szimbolikus gesztusokat tegyen, például a „Palesztin Állam” feliratot bélyegezze papírjaira a hagyományos „Palesztin Hatóság” jelvény helyett. Ez a gesztus természetesen pofára esett, amikor Izrael azzal fenyegetőzött, hogy nem ismeri fel ezeket a dokumentumokat, ami arra kényszerítette őket, hogy visszavonják az izraeli jóváhagyást igénylő papírok bélyegzését. Egy szimbolikus lépés, amelynek a függetlenséget kellett volna jeleznie, végül ennek éppen az ellenkezőjét bizonyította.
Eközben Ciszjordánia megszállása és gyarmatosítása nemcsak folytatódna, hanem még jobban megszilárdulna. Bár mindkettő katonailag megszállva van, a megszállás formája Ciszjordániában eltér a Gázai övezetétől. Míg a Gázai övezetben a megszállást hosszú távon ostrom, valamint légi és tüzérségi bombázások révén tartják fenn, Ciszjordániában ez a megszállási tapasztalat a megszálló katonai és rendőri erők napi jelenléte körül forog. Ennek eredményeképpen az egyik régióban a megszállásnak olyan kontextus-specifikus hatásai vannak, amelyek a másikban nem olyan szembetűnőek; például Ciszjordániában sokkal gyakoribb a palesztinok letartóztatása, mint a Gázai övezetben, de a Gázai övezetben sokkal gyakoribb a háború és a bombázások miatti otthonok lerombolása. Ez nem azt jelenti, hogy Ciszjordániában nem történtek halálesetek vagy rombolások, de a régiók közötti kontraszt jelentős.
Ciszjordániában ma az élet minden területét Izrael irányítja, akár közvetlenül, akár közvetve a Palesztin Hatóságon keresztül. Ez a szabályozás az Ön alapvető jogaitól a leghétköznapibb dolgokig, például a telefon lefedettségéig terjed. A telepek folyamatosan bővülnek, és jelenleg több mint 600 000 telepes van a leállás jele nélkül. Megnövekedett területeket csatolnak el, és a C terület elcsatolásának támogatása egyre nagyobb teret hódít Izraelen belül. A Jordán völgyének annektálása például a közelmúltban kiemelt szerepet kapott az izraeli választási kampányokban.
Jeruzsálem
Noha Jeruzsálem keleti része technikailag Ciszjordánia része, Izrael soha nem kezelte úgy az 1967-es háborúban történt elfoglalása óta. Azt állítva, hogy az „örök főváros” végre újra egyesült nyugati megfelelőjével, amelyet Izrael 1948-ban elfoglalt. Kelet-Jeruzsálemet hivatalosan 1980-ban annektálták. Ez az annektálás természetesen törvénytelen volt, és a világközösség nem ismerte el, néhány kivételtől eltekintve, mint pl. mint az Egyesült Államok Donald Trump alatt.
Bár Izrael azt állítja, hogy Jeruzsálem újraegyesült, ez leginkább a retorika és a propaganda birodalmába tartozik. Kelet-Jeruzsálemre számos intézkedés, törvény és eljárás vonatkozik, amelyek kifejezetten a többségi palesztin lakosságot célozzák. A palesztinok különleges „tartózkodási” engedélyt kapnak, amelyet gyakran a legrosszabb ürügyekkel vonnak vissza. Például, ha külföldön tanulna, vagy úgy döntene, hogy Jeruzsálemen kívülre költözik, akkor könnyen megvonhatják tartózkodási helyét, és Ciszjordániában kell élnie.
Mint Palesztina minden más területén, Kelet-Jeruzsálemben is komoly gyarmatosítási erőfeszítések zajlanak, a gyarmatok építésével és a telepesek áttelepítésével, azzal a kinyilvánított tervvel, hogy Jeruzsálemet 74%-ban zsidó lakossággal kívánják elérni. E cél érdekében diszkriminatív törvénykezést indítanak a palesztinok ellen, hogy indokokat találjanak eltávolításukra. Palesztin családok ezrei veszítették el jogukat arra, hogy Jeruzsálemben éljenek az évtizedek során, a város elhúzódó és csendes etnikai tisztogatásaként. Ezt kíséri a hagyományos palesztin nevek és helynévtörlés, valamint izraeli és zsidó nevekkel való helyettesítése.
A szolgáltatások, az erőforrások elosztása és a finanszírozás terén a tömeges diszkrimináció a norma. A palesztin negyedek alulkiszolgáltak, szegényebbek és koszosabbak. Erről részletesen [itt] olvashat.
A jeruzsálemi telepeseknek természetesen nem kell aggódniuk ezek miatt vagy az otthonuk elvesztésének kockázata miatt.
A zöldvonalon belüli Palesztinok
Az izraeli propaganda törekvéseinek sarokköve az az állítás, hogy minden izraeli állampolgár egyenlő, ez az állítás azt a tényt kívánja elhomályosítani, hogy Izrael különbséget tesz állampolgárság és nemzetiség között.
Mit is jelent ez?
Lehetsz Izrael állampolgára, de lehetsz drúz vagy zsidó állampolgár. Az Ön nemzetiségét az etnikai hovatartozása határozza meg, és azt nem lehet megváltoztatni vagy megkérdőjelezni. Az Izraelben megillető jogok közül sok az állampolgárságodból, nem pedig az állampolgárságodból ered. Ez azt jelenti, hogy egy „arab” izraeli állampolgár és egy zsidó izraeli állampolgár, miközben mindkét állampolgár, „nemzeti hovatartozásuk” alapján eltérő jogokat és kiváltságokat élvez. Látva, hogy Izrael mennyire etnokrácia [Itt olvashatsz erről bővebben], nem rejtély, hogy ez a rendszer kiket biztosít és kit diszkriminál.
Ez nem pusztán gyakorlati diszkrimináció, hanem törvényi megkülönböztetés. Adalah adatbázist állított össze az izraeli diszkriminatív törvényekről, amelyek nem kedveznek a nem zsidó izraelieknek. Például a visszatérési törvény és a távollévők vagyontörvénye csak két példa az izraeli jogrendszer kirívó rasszizmusára és diszkriminációjára.
Ez nem valami régi, furcsa tévedés, hanem az izraeli társadalom tervezésének nagyon tudatos része. Ezt rendszeresen megerősítik, amikor egyes izraeliek olyan petíciót nyújtanak be a Legfelsőbb Bírósághoz, hogy ismerjék el az etnikai hovatartozáson alapuló megkülönböztetést nem alkalmazó izraeli állampolgárságot. Ezekre a petíciókra a közelmúltban volt példa 2013-ban, amikor a Legfelsőbb Bíróság elutasította az ilyen ötletet azzal az indokkal, hogy az „aláásná Izrael zsidóságát”.
Sokat elmond Izraelről, hogy a nem etnikai hovatartozásra épülő, egységesítő egalitárius identitás „veszélyt jelentene Izrael alapelvére: zsidó államnak lenni a zsidó nép számára”, ahogy a bíróság döntése szerint. Az a tény, hogy az ilyen diszkriminációt az izraeli társadalom sarokkövének tekintik, csak megerősíti gyarmati etnokrata jellegét, és aláássa a polgárok közötti egyenlőség iránti igényeket.
De ez a fajta diszkrimináció csak a jéghegy csúcsa, mivel csak a de jure egyenlőtlenség bizonyos aspektusait fedi le. A nem zsidó izraeliek elleni de facto diszkrimináció vizsgálata még fényesebb fényt vet Izrael etnokratikus hierarchiájára.
Izrael palesztin állampolgárainak csaknem fele a szegénységi küszöb alatt él, jelentős százalékuk pedig a szegénységi küszöb közelében. Emellett lényegesen alacsonyabb a várható élettartamuk, magasabb a csecsemőhalandóságuk, kevesebb hozzáférésük van az oktatáshoz és a forrásokhoz, valamint kevesebb az önkormányzati és kormányzati finanszírozás. Ha szeretné elmélyülni ennek a diszkriminációnak néhány részletesebb aspektusában, olvassa el Adalah Az egyenlőtlenség jelentését. Kiváló áttekintést ad számos kérdésről.
Ezenkívül elolvashatja ezt a jelentést az Adva központból, amely elég világosan szemlélteti, hogy ez a megkülönböztetés az élet szinte minden területét érinti.
Ezen túlmenően, a zöld vonalon belüli földterületek többsége nem engedélyezett Izrael palesztin állampolgárainak. Izraelben a földek nagy százaléka a Zsidó Nemzeti Alap (JNF) ellenőrzése alatt áll, amely:
„..konkrét felhatalmazás arra, hogy földet fejlesszenek ki és csak zsidóknak adjanak bérbe. Így a JNF tulajdonában lévő izraeli földterület 13 százaléka értelemszerűen tilos a palesztin arab állampolgárok számára, és amikor az ILA bérleti szerződést hirdet a JNF tulajdonában lévő földterületekre, azt csak a zsidóknak teszi meg – akár izraeli állampolgároknak, akár az országból származó zsidóknak. Diaszpóra. Ez a megállapodás az államot közvetlenül részesévé teszi az arab állampolgárokkal szembeni nyílt diszkriminációban a földkiosztás és -használat terén…”.
A JNF nem az egyetlen szervezet, amely megakadályozza Izrael palesztin polgárait föld és ingatlan vásárlásában, lízingelésében vagy bérlésében, hanem az úgynevezett regionális és helyi tanácsok is, amelyek a földek túlnyomó részét adják. Ezek a tanácsok felhatalmazással rendelkeznek arra, hogy megakadályozzák, hogy bárki letelepedjen ezeken a területeken, amelyek nem tűnnek „megfelelőnek”, például egy vallási közösség nem akarja megengedni a világi lakosok beköltözését azzal az indokkal, hogy ez ellentétes lenne a vallás szellemével. a közösségeiket. A gyakorlatban ez gyakorlatilag megtiltotta a nem zsidó izraeliek zsidó területekre való beköltözését. A Habitat International Coalition és Adalah által az Egyesült Nemzetek Szervezetének benyújtott nyilatkozatában a becslések szerint az egész ország csaknem 80%-a nem bérelhető Izrael palesztin állampolgárai számára. Ide kattintva elolvashatja teljes nyilatkozatukat.
Nem számít, hogyan nézzük, az izraeli társadalom erősen szegregált és hierarchikus. Akár a jogrendszeren keresztül, akár csak az átlagos zsidó izraeliek hozzáállásán keresztül, Izrael etnokrata természete és az etnikai gerrymandering megszállottsága mindig a felszínre tör. Egyesek tagadnák, életszínvonalra vagy véletlenszerű „arab” ítéletre hivatkozva ennek cáfolataként, de amint az [E] cikkben tárgyaljuk, ezek egyike sem kérdőjelezi meg az izraeli társadalom rendkívüli egyenlőtlenségét. Ez a tagadás nem csak izraeliekre jellemző, hasonló érzelmeket tapasztaltunk a fehér amerikaiak körében is, akik tagadták a fehérek felsőbbrendűségét, holott közvetlenül vagy közvetve learatták annak előnyeit.
Ma a Nakba és a Naksa idején elűzött palesztinok és leszármazottaik alkotják a palesztin nép többségét világszerte. Főleg Jordániában, Libanonban, Szíriában és Palesztinában találhatók menekülttáborokban, és továbbra is megtagadják tőlük a visszatérés jogát annak ellenére, hogy sokan még mindig náluk vannak az eredeti okiratok és házaik kulcsai, amelyeket most az izraeli állam kisajátított. Kemény körülmények között élnek, és vágynak arra a napra, amikor visszatérhetnek.
Izrael nemcsak a visszatéréshez való jogát tagadja meg, hanem a palesztin menekült fogalma ellen is háborút vív, és a fogalom újradefiniálása mellett érvel a leszármazottak kizárása érdekében. Ez ellentétes lenne a világ minden menekült populációjával, amelynek leszármazottait menekültnek ismerik el elhúzódó konfliktusok esetén, például a megszállt Nyugat-Szaharában [Erről itt olvashat bővebben].
A palesztin menekültek visszatérése a palesztin kérdés magja, kiutasításuk képezte Izrael megalakulásának alapját. Ezért minden olyan megoldási javaslat, amely ezt figyelmen kívül hagyja, mint az oslói keretrendszer tette, kudarcra van ítélve. Ezek a megközelítések a tünetek megoldásának keresésével vannak elfoglalva, ahelyett, hogy a kiváltó okot, azaz a cionista telepesek gyarmatosítását és a palesztinok etnikai megtisztítását keresnék. Ez jól látható, ha az 1967-es határokat vesszük kiindulópontnak, bár ma még ez sem elég jó Izrael számára, amely a Ciszjordánia és Kelet-Jeruzsálem egyre nagyobb területeit akarja annektálni. A palesztinokat ezután arra kényszerítik, hogy adjanak fel minden jogukat vagy reményüket több millió menekülteikkel kapcsolatban, vagy azon jogukkal, hogy azon földterületek több mint 80%-án éljenek, ahonnan etnikailag megtisztították őket.
Amint az ezekből a cikkekből látható, a demokratikus, progresszív Izrael, amelyről annyit hallunk a mainstream médiában, soha nem létezett. Megalakulásától fogva etnokráciaként működött azzal a szándékkal, hogy minél több területet vegyen birtokba, minél kevesebb palesztinnal. Bár a cionisták új taktikája az, hogy megpróbálják azt állítani, hogy a cionizmus egy felszabadító mozgalom, amelynek célja a dekolonizáció, ezt megcáfolják a mozgalomalapítók által hátrahagyott nagyon részletes írások.
