A cionista mozgalom mindig is keményen dolgozott azon, hogy megindokolja, miért érdemelte meg jobban Palesztinát, mint az ott élő bennszülötteket. Kezdetben ez az európai gyarmati terjeszkedésre való fellebbezés formáját öltötte, azzal érvelve, hogy a cionista mozgalom áthozhatja ezt az elmaradott földet a modern korba. Azzal is érveltek, hogy ez az új cionista állam védőbástyaként szolgál majd Európa számára a barbár kelet ellen. Ez a logika élénkítette korai törekvéseiket, például gyarmati tröszt alapítását és gyarmatosítási osztály létrehozását [Itt olvashat bővebben].
Idővel, és különösen a két világháború után, a gyarmatosítás eszméje kezdett kiesni az elfogadható köréből. Még a hagyományosan gyarmati hatalmak is, mint például Franciaország és Nagy-Britannia, igyekeztek erőfeszítéseiket különböző megnevezések, például „mandátumok” és „protektorátusok” alatt álcázni. Ez is utolérte Izraelt és a cionista mozgalmat, amely addig arra támaszkodott, hogy az európai civilizáció képét egy mélyen civilizálatlan területen vetítette ki. Ahogy Yitzhak Gruenbaum, a Cionista Világszervezet egyik tagja egykor kifejtette:
„Mi, zsidók, Európa huszadik századi népe vagyunk, míg az arab lakosság még mindig a tizenötödik és tizenhatodik század fejlettségi szintjén van.” és „Európa népeként itt európai gazdaságot kívánunk létrehozni. Meggyőződésünk, hogy a mandátumkormánynak abból a nézőpontból kell intéznie ügyeit, hogy Palesztina olyan európai ország, mint Anglia vagy uralmai.’
Ennek a negatív felfogásnak a leküzdésére Izrael elkezdi a bennszülöttek bizonyos aspektusait sajátjaként kezelni, különösen ami a konyhát és néhány szimbolikus jelzőt illeti. Hirtelen Falafel és Hummus „izraeli” alapanyagokká válnak, amikor a cionista telepesek többsége még csak nem is hallott róluk, mielőtt megérkezett volna Palesztinába. Ez később más kulturális jelzőket is magában foglal, mint például a palesztin Dabkeh, és egy palesztin Kuffiyeh izraeli változatát állítják elő, és azt állítják, hogy történelmi jelentőséggel bír.
Egyáltalán számít?
Az izraeli gyarmatosítás nagy tervében ez viszonylag kis kérdésnek tűnhet. Mit jelent ellopni egy ételt, amikor több millió palesztin van menekülttáborokban?
De ez a kultúralopás jellemző a telepes mozgalmakra, amelyek a bennszülöttek kultúrájának átvételére és áruvá tételére törekednek, hogy megkíséreljék az őshonosodást. Bár ezt soha nem ismernék be, ez egy öntudatlan nyavalygásból fakad, hogy nem tartoznak ide, és hogy a bennszülött kultúra egyes aspektusait legitimebbnek tartják, mint az importált.
A telepesek nemcsak igényt tartanak ezekre a bennszülött gyakorlatokra, hanem megpróbálják teljesen eltiltani az őslakosokat ezek gyakorlásától. Az ilyen esetekre számos példa van, például a kanadai kísérletek arra, hogy kitiltsák vagy korlátozzák az őslakos népeket évezredes fenntartható halászati gyakorlataiktól. Az izraeli hatóságok hasonló erőfeszítéseket tettek a Za’tar, az Akub és sok más hagyományos palesztin vadon termő gyógynövény és növény tekintetében. A palesztinok már évszázadok óta betakarították ezeket a növényeket, azonban Izrael gyorsan betiltotta ezeknek a gyógynövényeknek a szedését, kényelmesen és szelektíven környezetvédelmi aggályokra hivatkozva, miközben továbbra is szennyvizet és mérgező hulladékot dobott le a palesztin falvakban Ciszjordániában [További információ ez itt].
Eközben izraeli üzletemberek elkezdték termeszteni a Za’tar-t. A Ben Herut család volt a meghatározó erő ezen a piacon, ahol először törekedtek egy izraeli Za’tar keverék létrehozására. Az első próbálkozásuk egy olyan terméket eredményezett, amely Ben Herut fia szerint: „Teljesen undorító, teljesen fekete lett.”
Csak miután az apja konzultált néhány palesztinnal, megtanulták, hogyan kell elkészíteni azt a keveréket, amely bármilyen módon hasonlít a hagyományos Za’tarra, amelyet mindannyian ismerünk és szeretünk. Arra a kérdésre, hogy mi vezette üzletüket, a fiú így válaszolt: „Nemzeti büszkeség… Azt akarom, hogy az emberek azt mondják, hogy za’atar Izrael.”
A telepes társadalmak hajlamosak a szelektív történelemre, Izrael sem más. Következésképpen ez az új kooptáció megragadt, és az izraeliek a Za’tar-t a magukénak kezdték tartani. Ezenkívül visszamenőlegesen legitimálták és beépítették a nemzeti mitológiába, az izraeliek kijelentették, hogy a Za’tar valójában „hagyományosan izraeli”, mivel a növényt a Biblia Ezov néven említi. Egészen „kényelmes”, hogy ezt az ősinek tűnő hagyományos ételt csak az 1970-es években fedezték fel, és csak a palesztin recept lemásolása után. Ez egyben elég nevetséges érv is, mivel a Biblia nem írja le úgy, hogy a növényt ugyanúgy fogyasztják, mint a Za’tar-t, amely fűszerek, gyógynövények és szezám specifikus keveréke, olívaolajjal és kenyérrel fogyasztva.
Ha következetesen követnénk ugyanezt a bibliai logikát, vajon nem lehet-e azt állítani, hogy a Bibliában említett bármely élelmiszer hagyományosan izraeli? Hiszen a Biblia említi a tejet, tehát ugyanezt az érvelést követve nem vitathatjuk, hogy a fagylalt is „hagyományosan” izraeli?
Amikor ezekkel a problémákkal szembesülnek, az izraeliek gyakran állítják, hogy mivel sok izraeli mizrahim (közel-keleti vagy észak-afrikai származású zsidó nép), ezért ezek az ételek a kultúrájuk és a történelmük részei is. Ez az érvelés azonban tágabb kontextusban vizsgálva megbénul a maga ellentmondásai alatt.
Úgy tűnik, hogy a cionisták még akkor is, ha megkísérlik az őshonosodást, esszencialista felfogásuk van a régióról. Ez az esszencializmus a Közel-Kelet és Észak-Afrika összes arab vagy muszlim többségű országát egy monolitikus entitásként kezeli. Például a mizrahi izraeliek nagy része Irakból és Marokkóból származik, ahol az olyan ételek, mint a hummus, a falafel és a fűszernövények, mint a za’tar, nem részei a helyi konyhának, és ha igen, akkor nagyban különböznek a levantei stílustól. a palesztinok készülnek. Nem véletlen, hogy az izraeliek pontosan ezt a levantei palesztin stílust igyekeztek magukénak vallani.
Továbbá, ahogy Ali Abunimah megjegyezte, ez az érvelés meglehetősen szelektív, és úgy tűnik, csak a közel-keleti konyhákra érvényes. Például ma több mint egymillió izraelinek lengyel felmenői vannak, mégsem halljuk azt az állítást, hogy a pierogi hagyományos izraeli étel. Ez a szelektív alkalmazás megerősíti azt a sok palesztin által felhozott érvet, amely szerint ez az állítás nem jóhiszemű, és célja e kulturális jelzők együttműködésének igazolása. Valójában, ha ezt az érvelést következetesen az izraeli ételek földrajzi eredete alapján alkalmaznánk, az ellenkező hatást váltana ki a szándékolttal, vagyis az őshonosság jobb állításával.
A cionizmus egyre gyakoribb azonosítása a telepes kolonializmussal és a reakciós szélsőjobboldali mozgalmakkal szerte a világon imázsválságba sodorta Izraelt. Minden eddiginél kétségbeesettebb önmaga szerves, bennszülött ábrázolását vetíteni, de mindezek az erőfeszítések kudarcra vannak ítélve mindaddig, amíg Izrael állhatatos marad cionizmusában. Amint azt sok propagandista rájött az évek során, a marketing csak akkor tud sokat segíteni, ha egy rohadt terméked van.
