Gyakran találkozunk egy meglehetősen elterjedt tévhittel Palesztina kérdésével kapcsolatban, hogy ez egy szent háború muszlimok és zsidók között. Ez természetesen helytelen. A Palesztina-kérdés kiváltó okai egészen egyértelműen nyomon követhetők [Erről itt olvashat bővebben], és ha tisztán vallási indíttatást vagy jelentőséget tulajdonítanak nekik, akkor a valóság torz képe keletkezik.
Röviden összefoglalva, Palesztina kérdésének kezdete a cionista mozgalomban gyökerezik, és Palesztina gyarmatosításának céljában, hogy ott cionista államot hozzon létre. Az első cionista konferenciára a 19. század legvégén (1897) került sor. Fontos megjegyezni, hogy a cionizmus a judaizmust etnikumnak tekintette, nem pusztán vallásnak, ezért azt állította, hogy a zsidó népnek, mint minden más népnek, joga van egy etnikai nemzetállamhoz, amely akkoriban az európai gondolkodásban népszerű volt. Kulcsfontosságú ennek a megkülönböztetésnek a megértése, mivel a korai cionizmus gondolatfolyamainak jelentős többsége világi volt.
A cionizmus alapító atyái, köztük David Ben-Gurion, bizonyosan nem tekintették vallásosnak Palesztina iránti törekvéseiket; szinte mind ateisták vagy vallásilag közömbösek voltak, és maga a cionizmus kezdettől fogva „kevés támogatást élvezett a kulcsfontosságú zsidó személyiségektől”. Amint Nur Masalha történész részletesen kifejtette, a cionizmus a tizenkilencedik század végi Kelet- és Közép-Európa körülményei közül jelent meg radikális szakításként a 2000 éves rabbinikus judaizmustól és a zsidó hagyományoktól. „Izrael földjét” a zsidók nemzedékei szent zarándokhelyként tisztelték, nem mint jövőbeli világi államot, és míg a zsidók nemzedékei imák és szokások révén fejezték ki „Sion” iránti vágyukat, ez a vágy csak a közelmúltban vált bármilyen módon szó szerint értve. Ehelyett a korai politikai cionisták Palesztinában leggyakrabban az akkoriban népszerű gyarmati kifejezésekkel fogalmazták meg céljaikat, például azt az elképzelést, hogy a cionisták nyugatiak jobban fel vannak szerelve a föld megművelésére, mint a bennszülöttek.
Nem csoda hát, hogy a korai cionista telepesek 80%-a nem is telepedett le Jeruzsálemben, beleértve magát Ben-Guriont is, aki csak három évvel érkezése után tudott meglátogatni Jeruzsálemet. Ez annak köszönhető, hogy a cionista telepesek abban az időben Jeruzsálemet túl sok-vallásosnak és pluralisztikusnak tartották álmaik etnonacionalista társadalmának megalapításához. Nemcsak „tele volt idegenekkel” (bennszülött arabokkal), hanem a „régi zsidó jisuv” is lakta, amelynek tagjai az anticionista ultraortodox közösséghez tartoztak. Ennek eredményeként a cionisták inkább a Földközi-tenger partján építették fel Tel-Aviv új, kizárólag zsidók lakta települését. Az a felfogás, hogy a politikai cionizmus és az izraeli állam megalapítása évezredek óta tartó vallásos vágyakozás megvalósításán alapult, többnyire utólagos indoklás. Inkább a cionizmus, az előtte lévő európai nacionalizmusokhoz hasonlóan, a hagyomány feltalálásán keresztüli nemzetépítés példája: a kollektív emlékezet cseresznyeszedése és a vallási múlt politikai célú manipulálása.
Ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem léteztek vallásos cionista áramlatok, de a Herzli utáni szekuláris cionizmusnak sikerült egyesítenie az európai cionizmus erőforrásait és központosítania a Palesztina gyarmatosítására irányuló erőfeszítéseket. Ez a cionizmus volt az is, amelynek sikerült gyarmatokat létrehoznia Palesztinában, és végrehajtani a Nakbát, ahol több mint 800 000 palesztint etnikailag megtisztítottak több mint 500 faluból, amelyek többségét aztán elpusztították.
Ze’ev Jabotinsky revizionista cionista vezető őszintén ezt írta a palesztinokról:
„A világ minden bennszülött lakossága mindaddig ellenáll a gyarmatosítóknak, amíg a legkisebb reménye is van arra, hogy megszabaduljon a gyarmatosítás veszélyétől.”
Nehéz lenne elképzelni, hogy ilyen ellenállás csak akkor indokolt, ha a gyarmatosítók vallásilag különböznek a gyarmatosítottaktól.
Annak ellenére, hogy az oszmánok nem telepedtek le tömegesen Palesztinában, és vallásukat megosztották a palesztinok túlnyomó többségével, még mindig láttunk felkeléseket és függetlenségi mozgalmakat, amelyek fegyvert ragadtak a harcra. Néhányuk annyira sikeres volt, hogy hosszú időre sikerült elnyerniük a palesztin regionális autonómiát. Ez azért volt, mert mint minden birodalmat hódító birodalom, uralmuk stabilitása a nép kordában tartásán múlott, és különösen az utolsó években az oszmán politika Palesztinával több szempontból is katasztrofális volt. Természetesen a palesztinok ellenálltak nekik. Nem vallási indíttatásból, hanem egyszerűen az uralom elől.
Akkor miért van az, hogy amikor a cionista telepes gyarmatosításról van szó, sokan egyszerűen valami szent háborúnak tartják, ahelyett, hogy egy gyarmatosított nép ellenállna elnyomóinak?
Orientalizmus,armageddon házasság
Ez a tévhit gyakran a Közel-Kelet orientalista felfogásán alapszik, amely mindent a vallási szektásságra vezet le. Ez ma már elég gyakori, mintha a közel-keletiek egyszerűen képtelenek lennének másokkal együtt élni. Hányszor láttad, hogy egy félrevezetett szakértő bonyolult történeteket, küzdelmeket, különböző ideológiájú, kontextusú, motivációkkal és célokkal rendelkező politikai szereplőket forralt össze egy leegyszerűsített manicheus csatába szunniták és síiták között?
Következésképpen, ha így nézzük, minden sérelem és konfliktus a területen kicsinyessé válik, és nincs mögöttük más logika vagy kontextus, mint valamely isteni parancs teljesítése. Minden szereplő irracionálissá válik; minden küzdelmet ellaposít és minden felet kiegyenlít. Hirtelen nincsenek elnyomók vagy elnyomottak, nincsenek gyarmatosítók vagy gyarmatosítottak. Az ellenállás azonossá válik az uralkodással, és mindent elvetnek, mint logikátlan vallási babonát, amely a térségben lakó elmaradott népekre jellemző.
Palesztina kérdésének ezek a sekélyes elemzései több funkciót is szolgálnak; Először is, ez egy vonzó és egyszerű módja annak, hogy megjegyzéseket fűzzön anélkül, hogy bármi érdemlegeset mondana. Kényelmes, mert megkíméli Önt attól, hogy kutatást végezzen, vagy állást foglaljon, miközben a megértés vagy árnyalások hamis képét vetíti ki.
Azonban még aljasabb, ez a beszédpont igazolhatja a brutális erőszakot. Például az amerikai evangélikusok nagy része úgy látja, hogy Izrael „helyreállítása” szükséges ahhoz, hogy megközelítsük a végidõket és Jézus Krisztus visszatérését. Ilyen esetben a palesztinok elnyomása szent jelentőségű üggyé válik. Ez számos „hitmosó” kezdeményezésben kiemelkedő szerepet játszik [Erről itt olvashat bővebben].
Az emberek nagyon ügyesen tudják elfedni szándékaikat egy altruista és nemes homlokzat mögé. Nem sokkal ezelőtt az Egyesült Államok megkísérelte legitimálni Irak elleni invázióját, azt állítva, hogy az valójában szabadságot és demokráciát hoz az irakiak számára. Hasonlóképpen, a vallást cinikusan eszközölték politikai célok legitimálására és elfedésére, amikor Palesztináról van szó. Valójában sokan úgy vélik, hogy a palesztin kérdés valláshoz kötődik, de az eredete szilárdan a gyarmatiellenes harcban gyökerezik.
A cionizmussal szemben továbbra is fennállt volna a palesztin ellenállás, függetlenül a gyarmatosítók vagy a gyarmatosítottak vallásától. A cionizmussal szemben továbbra is fennállt volna a palesztin ellenállás, még akkor is, ha Palesztinának nem lett volna vallási jelentősége senki számára a bolygón. Ezt újra és újra bebizonyították a felszabadító mozgalmak szerte a világon.
Továbbá, és ami talán még fontosabb, nem engedhetjük meg, hogy Izrael sikeresen összekeverje a cionizmust a judaizmussal. Nem engedhetjük meg, hogy Izrael a világ zsidóságának nevében és képviseletében beszéljen. Amikor Palesztina kérdését tévesen szent háborúnak tekintik, akkor ezeket az izraeli követeléseket akaratlanul is megerősítik és legitimálják. Ez a leegyszerűsített nézet egyúttal eltörli Palesztina zsidó szövetségeseit, és figyelmen kívül hagyja Izrael muszlim szövetségeseit. Arról nem is beszélve, hogy teljesen félreérti mindkét társadalom dinamikáját.
Például mi a helyzet a keresztény palesztinokkal? Mi a helyzet a világi palesztinokkal? Harcoltak a cionista telepes gyarmatosítás ellen is, és szenvedtek tőle. Abszurd volna azt állítani, hogy ezeket a csoportokat az motiválta volna, hogy részt akartak venni egy „muzulmán szent háborúban”, ahogy azt sokan állítják.
Valahányszor ezt a „szent háborús” beszédtémát használjuk, az biztos jele annak, hogy az ezt gyakorló személy vagy – a legjobb esetben is – félretájékoztatva van, vagy szándékosan műveli a civilizációk összeütközésének narratíváját, hogy igazolja egyik vagy másik célt. Egyik esetben sem olyan állítás, amely bármilyen vizsgálatot kibírna, különösen akkor, ha leegyszerűsítve egy heterogén társadalom telepes gyarmatosítás elleni küzdelmét elemzik egy felszabadító mozgalmakkal teli területen.
Tehát nem, a palesztinai kérdés nem valami szent háború örökké háborúzó népek között, hanem egy közelmúltbeli harc, amely a reakciós etnonacionalizmussal átitatott telepes gyarmatosítás eredménye, mindkettő viszonylag új fogalom az elmúlt néhány évszázadból származik. A Palesztina kérdésének bármilyen más szemüvegen keresztül történő elemzése a tények hibás és félrevezető megértését eredményezi, és a régió sekélyes és történelmietlen értelmezését eredményezi, amint azt fentebb tárgyaltuk.
