Ez a cikk Ralph Schoenman: A cionizmus rejtett története C. könyvének kivonatos vázlata.
1. fejezet
A négy mítosz
Nem véletlen, hogy amikor valaki megpróbálja megvizsgálni a cionizmus természetét – eredetét, történetét és dinamikáját –, olyan emberekkel találkozik, akik terrorizálják vagy fenyegetik őket. Nemrég, miután a KPFK-nak, egy Los Angeles-i rádiónak adott interjújában megemlítettek egy találkozót a palesztin nép helyzetéről, a nyilvános találkozó szervezőit elárasztották a névtelen telefonálók bombafenyegetései.
Az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában sem könnyű információt terjeszteni a cionizmus természetéről, vagy elemezni azokat a konkrét eseményeket, amelyek a cionizmust politikai mozgalomként jelölik. Még az is, hogy az egyetemi kampuszokon hivatalos fórumokat vagy találkozókat hirdetnek meg a témában, mindig olyan kampányt indít el, amely a vitát lezárja. A plakátokat olyan gyorsan tépik le, ahogy felteszik. A találkozókon cionista fiatalok repülő osztagai zsúfolásig telnek, akik megpróbálják szétverni őket. Az irodalmi táblákat megrongálják, szórólapok és cikkek jelennek meg, amelyek antiszemitizmussal, illetve a zsidó származásúak esetében öngyűlöletkel vádolják a beszélőt.
A bosszúvágy és a rágalmazás azért olyan általános az anticionistákkal szemben, mert egyrészt a cionizmusról és az izraeli államról szóló hivatalos fikció, másrészt e gyarmati ideológia és kényszerapparátus barbár gyakorlata közötti különbség olyan hatalmas. . Az emberek sokkot kapnak, amikor lehetőségük nyílik hallani vagy olvasni a palesztinok üldöztetésének évszázadáról, és így a cionizmus apologétái könyörtelenül igyekeznek megakadályozni a cionista virulens és soviniszta történetének koherens, szenvtelen vizsgálatát. mozgalom és az értékeit megtestesítő állam.
Ennek az iróniája, hogy ha azt tanulmányozzuk, amit a cionisták írtak és mondtak – különösen akkor, amikor önmagukról szólnak –, semmi kétség nem marad afelől, amit tettek, sem a politikai spektrumban elfoglalt helyükről, a 19. század utolsó negyedétől egészen a napjainkban.
Négy mindent eldöntő mítosz alakította társadalmunkban a legtöbb ember cionizmussal kapcsolatos tudatát.
Az első: „Nép nélküli földet föld nélküli népért”. Ezt a mítoszt a korai cionisták csábítóan művelték, hogy népszerűsítsék azt a fikciót, miszerint Palesztina egy távoli, elhagyatott hely, amely készen áll a hatalomra. Ezt az állítást gyorsan követte a palesztin identitás, nemzetiség vagy törvényes jogosultság megtagadása arra a földre, ahol a palesztin nép élt történelme során.
A második az izraeli demokrácia mítosza. Az izraeli államra vonatkozó számtalan újsághírt vagy televíziós hivatkozást követi az az állítás, hogy ez az egyetlen „igazi” demokrácia a Közel-Keleten. Valójában Izrael ugyanolyan demokratikus, mint Dél-Afrika apartheid állama. Az állampolgári szabadságot, a tisztességes eljárást és a legalapvetőbb emberi jogokat a törvény megtagadja azoktól, akik nem felelnek meg a faji, vallási kritériumoknak.
A harmadik mítosz a „biztonság” mint az izraeli külpolitika motorja. A cionisták azt állítják, hogy államuk a világ negyedik legnagyobb katonai hatalma, mert Izrael kénytelen volt megvédeni magát a közelmúltban a fákról lehullott primitív, gyűlölettől emésztett arab tömegek fenyegetése ellen.
A negyedik mítosz a cionizmus, mint a holokauszt áldozatainak erkölcsi örököse. Ez a cionizmusról szóló mítoszok közül a legátterjedtebb és legalattomosabb. A cionista mozgalom ideológusai a náci tömeggyilkosság áldozatául esett hatmillió zsidó kollektív lepelébe burkolóztak. Ennek a hamis állításnak a keserű és kegyetlen iróniája az, hogy maga a cionista mozgalom a kezdetektől fogva aktívan összejátszott a nácizmussal.
A legtöbb ember számára anomáliának tűnik, hogy a cionista mozgalom, amely örökké a holokauszt borzalmára hivatkozik, aktívan együttműködött a legádázabb ellenséggel, amellyel a zsidók valaha is szembesültek. A feljegyzés azonban nemcsak közös érdekekről árulkodik, hanem mély ideológiai rokonságról is, amely a közös szélsőséges sovinizmusban gyökerezik.
