Néhány hónappal ezelőtt az izraeliek megválasztották a történelem legrasszistább, jobboldali kormányát. Ez merész állítás – Izrael történelmét a rasszizmus és a jobboldali politika uralja –, de ezt széles körben tényként ismerik el, még Izraelen belül is. A szélsőjobboldali politikusok állnak a kormányzat középpontjában.
Az izraeli telepesek által elkövetett erőszak a megszállt Ciszjordániában rekordszintű. Ez szorosan összefügg az izraeli állam brutális erőszakával, az állami erők által meggyilkolt palesztinok növekvő számával.
2022 volt a legrosszabb év a palesztinok elleni izraeli ciszjordániai gyilkosságok tekintetében több mint két évtizede. 2023 eddig még rosszabb. Izrael tettei borzasztóbbak, mint valaha, ahogyan politikája is jobboldalibb és szemtelenül rasszistább, mint valaha. Eközben Gáza továbbra is rettenetesen szenved az ostrom körülményei között – az izraeli blokádtól megfojtva, a külföldi segélyektől függő, ismétlődő pusztító katonai offenzívák miatt.
Egy ilyen zord helyzet két érdekes paradoxonra hívja fel a figyelmet. Az egyik egy olyan ország paradoxona, amely 1948-as megalakulása óta liberális, progresszív, demokratikus társadalomnak vallotta magát, és egyre szörnyűvé válik: nemzetközi szinten az apartheid, a faji szupremácizmus és a halálos erőszak jelzője.
Hogy alakulhatott így? Felveti a kérdést, hogy Izrael jelenlegi pályája élesen elszakad-e múltjától, vagy a folytonosság példája – talán még az alapjaiba is beépült.
A másik paradoxon az, hogy az izraeli apartheid könyörtelenebb és obszcénabb, mint amit valaha is ismertünk, de a nemzetközi közösség mégsem utasította ki. A normalizáció folyamata számos arab állam esetében nem szakadt meg. Az Egyesült Államok továbbra is állhatatos támogatást nyújt annak ellenére, hogy Donald Trump helyett Joe Biden lett a Fehér Házban. Nagy-Britanniában a kormány továbbra is lojálisan Izrael-párti, miközben az izraeli apartheid bírálata szinte tabu a Munkáspártban.
A Counterfire közreműködői cikksorozaton keresztül megvilágítják ezeket a kérdéseket – és még többet – Izrael történelmének (és előtörténetének), a palesztin harcnak és az imperializmus térségben betöltött tágabb szerepének megértésével, a jelenlegi helyzet magyarázatával. . Ez az első rész a jelenben kezdődik, áttekintést adva a jelenlegi valóságról, és a későbbi hozzászólások olyan előzményeket és elemzéseket nyújtanak, amelyek segítenek megérteni, hol vagyunk.
Idén májusban van a Nakba 75. évfordulója, amikor az izraeli állam megalakult palesztinok százezreinek saját földjükről való kiűzésével – ez egy etnikai tisztogatási folyamat. A jelenlegi helyzet – beleértve a huwarai pogromot, valamint a Jenin és Nablus napilap elleni halálos állami támadásokat az év elején – különösen szörnyű, de csak akkor érthető meg, ha tanulunk a történelemből, és visszavezetjük ezeket a felháborodásokat a Nakbáig és azon túl.
A telepes kolonializmus és az apartheid mélyebb logikájának kifejezései.
Állami és telepes erőszak
Február végén pogrom volt a ciszjordániai Nablus közelében fekvő Huwara palesztin város ellen. Ezt követte egy magányos palesztin, aki megölt két izraelit. A telepesek erőszakos tömegei – becslések szerint 400-an – házakat és járműveket égettek fel, palesztinok százait megsebesítették és egy embert megöltek.
A Middle East Eye webhely arról számolt be:
„Otthonokat, üzleteket, autókat és mezőgazdasági területeket gyújtottak fel az utcákon kóborló telepesek… legalább 35 ház teljesen leégett, másik 40 pedig részben megrongálódott. Több mint 100 autó égett vagy semmisült meg”.
Sok felgyújtott házban családok laktak abban az időben. A telepesek gumikat tettek a palesztinok lángoló otthonainak ajtaja elé, hogy megnehezítsék a menekülést.
A feszültség hónapok óta dúlt. A telepesek rendszeresen megtámadták a palesztinokat – az izraeli katonák pedig (az izraeli hadsereg a „biztonságért” felel a térségben) mellettük álltak és hagyták őket. A pogrom éjszakáján a katonákat a palesztinok „megfigyelőként” emlegették – ők keveset avatkoztak be. Még arról is érkeztek jelentések, hogy izraeli katonák tüzet nyitottak palesztinokra. A pogromban érintett telepesek közül mindössze 18-at vettek őrizetbe az izraeli hatóságok – többségüket vádemelés nélkül, néhány óra alatt szabadon engedték.
Ez nem eltérés vagy eltérés. Van egy szál, amely az ilyen maffiaerőszakot az izraeli politika és az állam csúcsához köti. Bezalel Smotrich pénzügyminiszter hírhedtté vált, amikor azt mondta, hogy Huwarát „ki kell irtani”. Zvika Fogel, az izraeli nemzetbiztonsági bizottság elnöke azt mondta: „Egy bezárt, leégett Huwara – ezt akarom látni”. A lenézést, a rasszista szupremácizmust és a kollektív büntetést itt aligha leplezték le.
A Huwara elleni pogromot három dolog jellemezte: a telepesek erőszakának meredek növekedése, az izraeli erők támadásai Jenin, Nablus és máshol, valamint az izraeli kormány (még tovább) jobbra tolódása. Február 22-én az izraeli erők halálos támadást hajtottak végre Nablus ellen, 11 palesztint megöltek és több mint 100-at megsebesítettek. Ez egy hasonló, januári Jeninben történt razziát követett, amely 10 palesztin halálát okozta.
Alapvető fontosságú az ezen elemek közötti kapcsolatok megragadása. A fanatikus telepescsoportok szorosan kötődnek a kormányhoz, egyes képviselőik jelenleg magas rangú politikai posztokat töltenek be, miközben erőszakoskodásukat az izraeli erők (jobb esetben is) bátorítják, ha szemet hunynak. Az izraeli államgyilkosságok és az izraeli telepesek támadásai egyaránt a palesztinok elleni rutinszerű erőszak aspektusai – és mindkettő része a palesztinok szélesebb körű elnyomásának.
A jelenlegi kormány drákói tekintélyelvűsége még sok zsidó izraelit is felháborít, akik néha nagy tüntetéseken vettek részt. Ez örvendetes repedés az izraeli apartheid falán, bár tisztában kell lennünk a tiltakozások korlátaival. Nem elsősorban a palesztinokkal való bánásmódról szólnak, és a legtöbb tüntetőnek korlátozott a látóköre.
Bűnrészes az apartheidben
A fentiek mindegyike nyilvánvalóvá tesz valamit, amit évek óta alig titkoltak: Izraelnek nem érdeke sem a békefolyamat, sem egy független palesztin állam. Aligha tesz többé úgy, mintha. Emiatt a Palesztin Hatóság szerepe legjobb esetben fügefalevélként, legrosszabb esetben pedig aktívan részt vesz a palesztinok elnyomásában, erősebb, mint az 1990-es években, az Oslói Megállapodások által megalakulása óta bármikor.
Egy ilyen jobboldali kormány megalakulása, az izraeli védelmi erők ciszjordániai rajtaütéseinek eszkalációja, a jenini és nabluszi gyilkosságok és a huwarai pogrom – néhány szónoki nyitányon túl – kevés visszhangra talált a kormányok körében nemzetközi szinten. Ez igaz az arab világra, ahol a normalizálódás (az Izraellel való szorosabb diplomáciai és üzleti kapcsolatok) töretlenül folytatódik, annak ellenére, hogy az arab utcákon a palesztinokat tömegesen támogatják.
Ez igaz az Egyesült Államokra, ahol a demokrata politikusok egyre nehezebben tudják összeegyeztetni Izrael támogatását a liberális, progresszív értékekkel, de még mindig sikerül támogatniuk a katonai segélyeket és az Egyesült Államok és Izrael közötti fegyverüzleteket. Rengeteg közvélemény-kutatási bizonyíték utal arra, hogy a demokrata szavazók körében történelmi elmozdulás történt Izrael támogatásától, ahogyan sok amerikai zsidó is az apartheidállam ellen fordult, ennek ellenére Washingtonban ez kevéssé talál politikai kifejezést.
Nagy-Britanniában a kétpárti konszenzus kitart. A tory kormány olyan jogszabályok bevezetését tervezi, amelyek megakadályozzák az állami szerveket abban, hogy az Egyesült Királyság külpolitikai célkitűzéseitől eltérő etikus döntéseket hozzanak. A Jeremy Corbyn vezetése által megnyílt tere a palesztinai szolidaritás előtt ismét szilárdan bezárult – legalábbis a Munkáspárton belül.
Mégis szélesebb körben a közvélemény jelentős mértékben támogatja a palesztinok igazságosságát, szabadságát és egyenlőségét. Ez továbbra is aláíráskérdés azok számára, akik ellenzik az imperializmust, a háborút és a rasszizmust. Ezt a támogatást a Palesztina Szolidaritási Kampány által Nakba75 jegyében összehívott nagy nemzeti tüntetés fejezi ki május 13-án.
A Counterfire ezen cikkei, amelyek közvetlenül a demonstráció előtt csúcsosodtak ki, arra irányulnak, hogy koherens történelmi és politikai beszámolót adjanak a palesztinok izraeli elnyomásáról, a hatalmas globális szereplők szélesebb körű támogatásáról és a felszabadulás kilátásairól. Erőforrásként szolgálnak a kampányolók számára.
