A sorozat eddig a cionizmus eredetét és Izrael állam alapjait ismertette, amelyek a telepes gyarmatosításban és a birodalmi hódításban gyökereznek. A gyors kapitalista fejlődés korszakában a Közel-Kelet a birodalmi hatalmak természeti erőforrásainak, különösen az olajnak a kincsesbányává vált, és kulcsfontosságú stratégiai régióvá vált birodalmak közötti rivalizálásukban.
Stratégiai érdekek
Az olajellátás és a Nyugat-Európa és a Távol-Kelet közötti kulcsfontosságú szállítási útvonalak ellenőrzésének szükségessége vezetett ahhoz, hogy Nagy-Britannia és Franciaország megegyezzen a Közel-Kelet feldarabolásával kapcsolatban az első világháború után.
A palesztinai zsidó kolónia létrehozását részben a Nagy-Britanniában menedéket kereső zsidó menekültek „problémájának” megoldásának tekintették, de egyben az ország biztosításának és gyarmatosításának is az volt az ideje, hogy egyre erősödő gyarmatiellenes ellenállás alakult ki a Nagy-Britanniában. Brit Birodalom. Izrael a kezdetektől fogva a nyugati imperializmus előőrse volt. Nagy-Britannia jeruzsálemi katonai kormányzója ezt foglalta össze, amikor azt mondta, Izraelnek „hűséges zsidó Ulsternek kell lennie a potenciálisan ellenséges arabizmus tengerében”.
A második világháborút követően a Közel-Kelet a háború utáni két fő birodalmi hatalom, az USA és a Szovjetunió által harcolt régióvá vált. Mindketten hozzá akartak férni a közel-keleti erőforrásokhoz, és a hidegháború kontextusában mindketten különféle rezsimeket támogattak, hogy megerősítsék stratégiai befolyásukat a térségben.
Az USA 1945-ben létrehozta első katonai bázisát a szaúd-arábiai Dhahranban. Az Egyesült Államok első beavatkozása a Közel-Keleten a CIA által támogatott puccs volt a demokratikusan megválasztott iráni Mossadegh-kormány ellen 1953-ban. Mossadegh kormánya államosította az iráni olajat, és elvette azt. át a brit és az amerikai olajérdekekből. Az USA-barát Shah telepítése az iráni olajvagyon 40%-ának az Egyesült Államokba való átadását hozta magával.
Ahogy terjedtek a felszabadító mozgalmak Franciaország és Nagy-Britannia régi imperialista hatalmai ellen, az USA befolyást akart szerezni a térségben. Míg a Szovjetunió az antiimperializmus nyelvezetével próbált támogatást nyerni a közel-keleti és afrikai újonnan függetlenné vált országok vezetőitől, az USA különböző nacionalista mozgalmakkal flörtölt, és számos antikommunista szervezetet és kormányt támogatott.
Meghatalmazott az Egyesült Államok számára
Ebben az összefüggésben vált fontosabbá Izrael szerepe az Egyesült Államokhoz lojális országként. A Haaretz izraeli újság ezt világosan kifejtette:
A Nyugat egyáltalán nem örül a közel-keleti államokkal fenntartott kapcsolatainak. Az ottani feudális rezsimeknek olyan engedményeket kell tenniük a nacionalista mozgalmaknak… hogy egyre vonakodnak Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak természeti erőforrásaikkal és katonai bázisaikkal való ellátásától…. Ezért Izrael megerősítése segít a nyugati hatalmaknak fenntartani az egyensúlyt és a stabilitást a Közel-Keleten. Izraelnek őrkutyává kell válnia.
„Nem kell attól tartani, hogy Izrael bármilyen agresszív politikát folytatna az arab államokkal szemben, ha ez kifejezetten ellentmondana az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kívánságainak. De ha valamilyen oknál fogva a nyugati hatalmak néha inkább becsuknák a szemüket, Izraelre lehet számítani, hogy megbüntessen egy vagy több olyan szomszédos államot, amelyeknek a Nyugattal szembeni udvariatlansága meghaladta a megengedett határokat.
(Haaretz, 1951. szeptember 30.)
1956-ban, amikor Nasszer államosította a Szuezi-csatornát, világosabbá vált az új kapcsolat Izrael és az Egyesült Államok között. Amikor Nasser államosította a csatornát, Nagy-Britannia és Franciaország, Izraellel együttműködve, összeesküdtek, hogy átveszik az irányítást és megszabadulnak Nasszertől. De az Egyesült Államok közbelépett, és megalázó kivonulásra kényszerítette a három hatalmat. Ez a régi birodalmi hatalmak befolyásának marginalizálódását jelezte a régióban, és hangsúlyozta az USA, mint a fő nyugati birodalmi hatalom dominanciáját.
Az elkövetkező tíz évben az Egyesült Államok továbbra is egyensúlyban volt a közel-keleti nacionalista kormányok támogatása között a „kommunizmus” elleni harcban, valamint Izrael katonai erejének kiépítése között, hogy szükség esetén uralkodhasson rajtuk. Az Izraelnek nyújtott katonai segélyek 1959-ben kezdődtek. Abban az évben a számla évi 400 000 dollárra rúgott, 1966-ban ez már elérte a 90 millió dollárt, ma pedig közel évi 4 milliárd dollárt. Ronald Reagan „stratégiai eszközként” jellemezte Izraelt: „ha nem lenne [haderővel] Izrael, akkor nekünk kellene ellátnunk… a sajátunkat, tehát ez nem csak önzetlenség a részünkről”. Izrael 1967-ben bevált, amikor legyőzte az arab hadseregeket a hatnapos háborúban.
Abban az időben Egyiptom és Szíria Egyesült Arab Köztársaságot hozott létre, nacionalista lázadások zajlottak a libanoni és jordániai rezsim ellen, és megdöntötték Irak nyugatbarát kormányát. Az Egyesült Államok stratégiája a régió nacionalistáival szembeni nyílt ellenségeskedés felé fordult. Izrael háborús győzelme meggyengítette a térségben végigsöprő arab nacionalista projektet, valamint a Szovjetunió felé irányuló vonzást. Ez megmentette az Egyesült Államokat a közvetlen beavatkozástól. És hangsúlyozta az erős, jól felfegyverzett Izrael fontosságát az Egyesült Államok érdekei szempontjából.
Izrael háborúi
1967 óta Izrael számos alkalommal beavatkozott katonailag a szomszédos arab országokban, és csatornaként szolgált az Egyesült Államok számára, hogy fegyvereket adjon el olyan országoknak és erőknek, amelyeket az USA nyíltan nem támogathat, beleértve az apartheid Dél-Afrikát, Guatemalát és Nicaraguát. Izraelt tehát őrállamként jellemzik, mert bár a saját érdekeit szem előtt tartva cselekszik (mint a birodalmi alatti hatalom a térségben), önérdeke eleve össze van kötve az Egyesült Államok érdekeivel.
A 2006-os Libanon elleni izraeli invázió egy újabb példája annak, hogy Izrael miként viselkedik az amerikai imperializmus „őrkutyájaként”. 2006-ban az Egyesült Államok elakadt az iraki háborúban, és még mindig Afganisztánban volt. Az amerikai stratégák egyre gyakrabban beszéltek a síita félhold problémájáról – ami azt jelenti, hogy egyre nagyobb fenyegetést jelent az Egyesült Államokra Iránból, az iraki síita közösségeken keresztül, majd a libanoni Hezbollah-ig. Az Afganisztánhoz és Irakhoz kötődő USA-nak nem volt kapacitása (különös tekintettel arra, hogy milyen mértékben ellenzik a háborúellenes politikájukat itthon és a tengerentúlon), hogy közvetlenül foglalkozzon a Hezbollah növekvő erejével. Izraelnek megvoltak a maga okai arra, hogy háborút indítsanak a Hezbollah ellen, amely egyre határozottabb volt az izraeli erőkkel való szembenézésben Dél-Libanonban, és támogatást nyújtott az újonnan megválasztott gázai Hamász-kormányzatnak.
Így Izrael megindította a támadást Libanon és a Hezbollah ellen, mind az ő érdekeikben, mind pedig az Egyesült Államok stratégiai érdekeit szem előtt tartva. 2006-ban azonban az volt a probléma, hogy Izrael veszített. A Hezbollah győzelme lökést adott az iraki ellenállásnak az Egyesült Államok megszállásával szemben, valamint lökést adott a Hamasznak és a palesztinoknak az izraeli megszállással szembeni ellenállásának. És ez kérdéseket vetett fel Izrael „hasznosságát” illetően az Egyesült Államok számára: mi értelme van őrzőnek lenni, ha nem tudja teljesíteni?
A vereség óta Izrael a Gáza elleni ismételt támadásokkal, valamint Szíria és Libanon elleni rendszeres légicsapásaival próbálta demonstrálni katonai képességeit és képességét, hogy érvényesítse hatalmát. Mindez annak a kísérletnek a részét képezte, hogy megerősítsék helyi szubbirodalmi bizonyítványaikat, és hangsúlyozzák folyamatos relevanciájukat az Egyesült Államok, mint a Közel-Keleti imperializmus őrzőállama számára.
